A vers nem mentség semmire
Az Irodalmi Jelen 25. jubileumi számának anyagait Nagy Zopán fotójával illusztráltuk
„Legyőzni a rossz szokásokat nem ugyanaz,
mint magunkat elpusztítani.”
(Lászlóffy Csaba: Levél hazulról)
Luzsicza István
Főúti kóválygó
Régi tanáraim emlékére is
mintha a semmiből jönne
ahogy a főúti új házak között kóvályog
bár mondják: itt lakik a sarkon
soha máshol nem is élt
de az új lakóknak éppúgy idegen
mint bárki és bármi más
hát csak megy ott elvarázsoltan
új házak között régiek közé
mintha még megtalálhatná
amit nem találhat
mint ahogy már rég nem is keres mást
belesdel az iskola kerítésén
hátha hátitáskás önmaga jön épp szembe
meg-megáll a régi tanári házak előtt
úgy nézi a semmit
mintha valamit láthatna
egyéb úgyse ösztökéli
jaj de mióta már
csak látni
mit senki más
s nem nézni a valamit
mint bárki más
hát meg-megáll a régi tanári házak előtt
ismerős kapukban ismeretlen arcoknál
gazzal felvert kiüresedett udvaroknál
használatlanná lett szobák kopár ablakai alatt
megáll ott mindenütt
honnan megint kifordulnak
az egyszervolt megfontolt léptek
Laja bácsi kimért eleganciájával
indul a tanári szoba irányába
táskájába csúsztatva
salátává lapozott János vitézét
Zsóka néni a hátsó kiskapuján
egyenest az iskolaudvarba lép át
gyerekseregek fölött ellebegő
klasszikus kottáival
Heni bá’ is baktat már a tornaszertár felé
míg felindult kamaszszemek kereszttüze
igyekszik olvasni arckifejezéséből:
medicinlabdákkal vagy elrojtosodott
bőrbogyóval tér-e majd vissza csengetéskor
és újra benépesül az elnéptelenedett
visszaöltözködik ismerőssé az ismeretlen
– hát csak beér a régi házak közé
az elvarázsolt kóválygó útja
s tudja már róla minden szembejövő:
itt lakik a sarkon
soha máshol nem is élt
ő meg kedélyesen
lejattol és összemosolyog velük
mert látja a semmiben a valamit
s nem nézi a valamiben a semmit –
és már senki nem csodálkozik
oly természetes
hogy fejére
tüzesen süt le a nyári nap sugára
miközben pedig
a csitári hegyek alatt régen leesett a hó
mert csak megy
már egyre határozottabban
s a semmiből hirtelen
előguruló szakadozott bőrlasztit
pontosan passzolja kapásból vissza
oda valahova
ahova csak ő tudja
LUZSICZA ISTVÁN (Budapest, 1975) költő, kritikus, szerkesztő, a Tokaji Írótábor Hordó-díjasa (2026). A Magyar Napló versrovatvezetője és olvasószerkesztője, korábban a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának irodalmi szerkesztője. Verseket 2001 óta, kritikákat 2009-től kezdve publikál, mellette lakóhelyén, Fóton irodalmi rendezvények szervezésében, valamint több helyi hírportál és lap megjelenésében is közreműködött. Legutóbbi kötete: Ágain megtart (versek, Magyar Napló, 2024).
Farkas Adrienne
Inspiráció
Aha... szóval, akkor mi is az az inspiráció? Már éppen rá akartam vágni, hogy az, amikor nagyon el akarsz mondani valamit, mert láttál, hallottál olyasmit, ami azonnal pörgetni kezdte az agyad, és azt szeretted volna, ha mindenki tudja, meg hallja, meg látja, pontosan úgy, mint te. És akkor elmondod, megírod, vagy műsort készítesz, szóval valahogy létezővé teszed azt a valamit.
Ezzel az a baj, hogy ez elég ADHD-szerű magyarázata annak a fogalomnak, ami valójában az ihletettség. Ebben meg az a csapda – gondolattódulásban szenvedők tudják a legjobban –, hogy a világ nem úgy működik, ha eszedbe jut valamiről valami, akkor azonnal megírod. Lehet, hogy ez az egész csak rád tartozik. Meg az is lehet, nincs is éppen hová vagy hogyan, esetleg miért megírni. S azok, akik nem művészek ugyan, mégis világéletükben írásból éltek, jól tudják, hogy csak úgy, a fiók kedvéért nem ír az ember, mert az ihletettségnek az is feltétele, hogy a megírandó dolog munka legyen, bármit is jelentsen ez, talán leginkább azt, hogy muszáj. Szóval, csak akkor hozol létre szöveget, ha tényleg kell, tényleg azonnal ki akar jönni, amúgy írja meg az, aki akarja, nem a te dolgod. A rómaiak úgy tartották, hogy nem egyes személyek zseniálisak, hanem mindenkinek vannak géniuszai, olyan szellemi lények, akik a fülébe súgják az isteni gondolatokat. Ha az illető nem reagál rá, mennek tovább, és keresnek új fület. Nyilván a művészek minden sugallatot pontosan értenek (vagy nem, én ezt nem tudom), a szent megszállottság aranyködében csapot-papot eldobnak (nem a főzést, mosást, takarítást, mert azt meg kell csinálni, és közben elszáll az ihlet), és már nyomják is a vászonra a Primaverát, meg ütik le a felesleges márványt a Pietáról, és a bemutató napja előtt gyorsan írnak a Don Giovanni elé egy jó kis nyitányt – bár ez esetben befigyelt a Határidő nevű múzsa is, az egyetlen, akire ugyebár tényleg lehet számítani.
Ennek a fordítottja persze sokkal prózaibb: írni és alkotni egy átlag értelmiségi embernek akkor kell, amikor van ideje, és tud figyelni, meg tényleg muszáj, mert a múzsák csak úgy nem adják magukat. Hívásra nem jönnek, azzal viszont szeretnek szórakozni, hogy amikor kész a kézirat, és már nyomdában van, sőt már ki is van nyomtatva, egyszer csak csodálatos dolgokat csókolnak a szerző homlokára, és szegényt az őrületbe kergetik, elárulva, hogyan kellett volna jól megírni. Állítólag Lakatos Istvántól az Aeneis fordításának kéziratát fizikai erőszakkal vették el a nyomdászok, mert a rafinált kis múzsák – ja nem, neki a géniuszok – az utolsó percig sutyorogták, hogy ez inkább így, azt inkább úgy, chare amice noster!!!
Ki az, aki ilyenkor azt mondhatja, hogy na azért ezt már nem, ti akkor elmentek a jó.... mert mi van, ha megsértődnek? Azt ne, Isten őrizz! Az viszont érdekes tény, hogy a Múzsák anyja Mnémoszüné, az emlékezés istennője, szóval a világ tele lehet inspirációval, ha nem tudsz róla, megette a fene.
Közben eszembe jutott, hogy van azért valami, ami a klasszikus értelemben véve inspirál, ez pedig az angol Country Living magazin. Minden hónapban megjön Angliából, ez a világ leggyönyörűbb újságja, ünnep kibontani, elolvasni, sőt itt most azt is bevallom, hogy a legszebb képeket kivágom belőle, és felragasztom a jégszekrényre (azért használom ezt a szót és nem fridzsidert, mert a nagymamám mindig ezt mondta, és a papám száján kicsúszott valamelyik nap. Mentsük meg, legyen kinyomtatva!). A Country Living képeinél tartottunk, meg kell, hogy mondjam, idén ránézni azokra a képekre, melyeken olyan kertek voltak, amik zöldek, esőáztatottak, és a virágok szépségük teljében tündökölnek... nos hiába volt inspiráló, mert annyi víz a környékbeli kutakban összesen nem volt, hogy bármilyen inspiráció virágba szökjön, bár lehet, hogy ez képzavar, de az is lehet, hogy nem. Döntse el az olvasó!
Szóval, amikor meglátom az angol enteriőröket, rögtön én is olyat akarok, és be is szerzek mindent, amit csak lehet, és szenvedélyesen kertészkedem, meg lakberendezéssel foglalatoskodom. Emlékszem, még éltek a labdadorjaink, amikor az aktuális számban láttam egy fényképet, amely egy gumicsizmás szőke nőt ábrázolt egy cserépkályha mellett, két labradorral és egy kosár fával. Ez annyira inspiráló volt... egy fenét! Annyira vonzó volt az a vibe vagy a hangulat, az a nő, aki bárcsak én lennék! Letettem a fáskosaramat a cserépkályha elé, a (leárazva vett, mert belehalnék, ha nekem nem lenne az) Hunter gumicsizmámmal odébb lökdöstem a labdadorokat, és felsóhajtottam, hogy bárcsak így élnék, mint ez a nő! Mire a férjem ránézett a képre, a kosárra, a kutyákra, és a csizmádra, és azt mondta: De hát így élsz! Hányszor eszembe jut ez!
Van még egy kis tabu, amit most gyorsan törjünk meg: nincs inspirálóbb dolog, mint az irigység, amit persze nagyon csúnya dolognak tartunk, pedig hol tartana a világ, ha azok, akik látták, hogy a másiknak van tüze, kereke, selyme, gótikus katedrálisa, reneszánsz könyvtára, himlő elleni oltóanyaga, demokratikus államberendezkedése és sikeres oktatási rendszere, ne akarták volna ők is? Ez miért baj? Én nagyon figyelmesen olvasom más írásait, megjegyzem a jó megoldásokat, a jó kifejezéseket, figyelem, ki mit kérdez, miért úgy kérdezi, és akkor én még jobb akarok lenni, és csak úgy sziporkázok, hogy megmutassam. Mi ez, ha nem inspiráció? Ha egészen őszinte akarok lenni, életem eddigi legsikeresebb periódusait annak köszönhetem, hogy kiálltam magamért olyan ügyekben, amikor kizárólag az volt a hajtóerőm (az szintén egyfajta inspiráció), hogy láttam valaki más munkáját, amit én is akartam úgy, vagy éppen máshogy csinálni.
Az inspiráció rokon még valamivel, ez pedig az ötlet. A női lapok a két fogalmat keverik is.
Tőlem, aki újságíró vagyok, nem művész, általában azt kérdezik, hogyan jut eszembe az a sok téma, honnan veszem az ötleteket, hogyan találom ki őket, honnan inspirálódom. És látom a hitetlenkedést a szemekben, amikor azt válaszolom, hogy a téma tényleg az utcán hever, és soha nem történik olyan, hogy én ülnék, és törném fejem, hogy valami jó végre eszembe jusson, ennek pont az ellenkezője az igaz: az elmémben folyamatos közelharc folyik azért, hogy miből legyen cikk, poszt, műsor. Azért az hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy néha én sem tartom be a szakmám legalapvetőbb szabályát, hogy úgy nem írunk le semmit, hogy ne tisztáznánk: hol, ki és mit csinált. Így a jegyzetfüzetem tele van jobbnál jobb ötletekkel, amelyekről már soha nem fog kiderülni, hogy mik is voltak eredetileg. Önök például végzetesen lemaradtak egy anyagról, amiről azt írtam fel: '48-as gyerekek nagyon jó, vagy: Párizsi nő Zs. ajánlotta. Nagyon kell három felkiáltójel, ugyanis a barátnőm nemcsak a világ legszeretetreméltóbb lénye, hanem diplomata is, tényleg a fél világ a barátja, és a párizsi nő egyáltalán nem biztos, hogy Franciaországban lakik, lehet, hogy Kászonalfaluban nevel bárányokat. Zs. mindenesetre nem emlékszik rá, mind a ketten elfelejtettük szegényt. Mentségemre legyen mondva, csak a telefonomon 5, azaz öt olyan platform működik, ahol folyamatosan ömlenek az üzenetek, amiért persze hálás vagyok az életnek, mert lám, mennyi embernek vagyok fontos. Csak küzdeni kell az árral, mert piros lámpánál és szalonnakockázás közben is értesülök mindenről, hiszen elég ránéznem a telefonra, azonnal felismer (még reggel is, amikor pedig magam is elbizonytalanodok, hogy magamat látom-e), és azonnal ömlik rám minden, amit ugye nem tudok azonnal megválaszolni, mert fogat mosok, zsíros a kezem, váltott a lámpa, vagy ha mégis lenne időm írni, valamelyik gyerekem elkezd beszélni, hogy megmondom-e, hol van az utolsó üveg eperlekvár, odaadom-e az utolsó készpénzemet, amit azért vettem ki az automatából, mert valami mestert kell kifizetni, és odaadom-e életem legdrágább tűsarkúját egy bulira, amit egy épülő házban tartanak... És ezek olyan dolgok, amikre azonnal nemet kell mondani, különben a következmények maguk alá temetnek. Így aztán az üzenetek elfelejtődnek, a görgetés aljára kerülnek, de hát arra vannak a keresőszavak, hogy az ember a leghalványabb emlékeinek is utána tudjon nézni, és vannak ugye a listák, amiket ír az ember, hogy ne felejtse el, miből is akar inspirálódni. Ezen a héten például az alábbi feljegyzés született: Kis hülyét visszahívni! Lehet, hogy jól járt az illető, hogy nem emlékszem, a lehetséges jelöltek közül kire gondoltam.
Ja, igen, hogy már megint nem engedtem magam érzelmileg beleereszkedni abba, hogy mi van akkor, amikor nem okoskodsz, csak a szíved van tele valamivel, mert van ám olyan, hogy egyszer csak valami csoda történik, és a kicsire tervezett nap nagy nap lesz, örökre más, pedig lehet, hogy nem is történt semmi különös. Eszembe jutott egy szövegem, néhány éve írtam, eredetileg egy rádióműsorhoz akartam használni jegyzetként, de aztán elkezdtem tovább írni, egyszerűen azért, mert az az este el akarta mesélni magát, én meg emlékezni akartam, hogy soha ne felejtsem el. Idemásolom.
Mindeközben egy hetet töltöttem Erdélyben – véletlenül azt írtam előbb Erdély helyett, hogy esőben. Mert igen, esett az eső. Egy délután a Hóstátról – Kolozsvár híres zöldségtermesztő városrészéről – hallgattam meg egy előadást a néprajzi társaságnál, egy régi ház udvarán, amely mögött titkos kert volt, ottfelejtett lepattogzott festékű szecessziós hintaággyal, és túlburjánzott hortenziák között ugrándozó apró fénytündérekkel. Elindultam a piac irányából a belvárosba. Az unitárius kollégium hatalmas épülete mögött már kövér cseppek kezdtek hullani, és nekem erről eszembe jutott az a ’16-ban érettségizett fiúosztály, akiknek a tablóján ott benn, a mély, sötét folyosókon annyit merengtem, mert egy sem jött vissza közülük a háborúból, vagy ha mégis, bénán, román világra.
Aztán az eső rákezdett, és a Bánffy-palotánál már zuhogott. Folyt végig az arcomon, a nyakamon, a ruhám rám tapadt, a lófarkamról vidáman ugráltak a cseppek a hátamra, és hirtelen az ezredéves ösztön – tatár elől menekülők reflexe – behajtott a csodálatosan felújított Mihály-templomba. Eszembe sem jutott, hogy szabad-e így, ázottan bemenni. Persze, hogy szabad volt, tele volt emberekkel, akik mind magyarul beszéltek, a gyerekek szaladgáltak, és magyarul szóltak utánuk, és az angyalok magyarul mosolyogtak a színes ablakokon, és az eső után kisütő nap magyarul öntötte el ezüst fénnyel a templomot. Amikor kimentünk a térre, dupla szivárvány tündökölt Mátyás király szobra felett, egyik lába a Bánffy-palotánál, a másik a Rhédey-palotánál, ahonnan a grófné kipenderítette a bálterméből a magyar színjátszó trupot, mert a primadonna összeszűrte a levet a gróffal, s így kénytelenek lettek megépíteni az első kőszínházat ebben a hazában. Este megtelt a Főtér, és mindenki magyarul énekelt, és elvesztette a józan eszét azoktól a Küküllő menti boroktól, amelyeket a fejedelmek is ittak, és egyszer csak a langyos éjszakában ott ültem a legjobb barátnőmmel a titkos helyen, amelyet csak mi tudunk, és még egy hajnali, talán nagyon szerelmes gróf, és egész biztosan egy báróné, aki hivatalosan a Házsongárdban tartózkodik, de már életében is felhajtásos nő volt. Most is lelépett, hogy velünk együtt nyújtsa ki végre, a titkos lépcsőkön ülve, Erdély-szerte ismert, legendásan gyönyörű lábait. Közben megérkezett Auróra, aki akkor már felébresztette a Kárpátokon kint maradt mieinket, és rózsaszín fénybe vonta a Székelyföldet. Biccentettek egymásnak a bárónéval, közben rózsás ujjacskái lassan halvány bíborrá festették a keleti eget, aztán Auróra továbbindult, hogy Kolozsvárról vigye a hajnalt a szegény tikkadt, szomjazó Magyarországnak.
FARKAS ADRIENNE (Budapest, 1972) Táncsics Mihály- és Minőségi Újságírásért-díjas újságíró, három gyereket nevelt fel, televíziós és rádiós műsorvezető, aki pályafutásának nagy részét a közmédiában és a Magyar Nemzetnél töltötte, elsősorban kulturális és nőkkel kapcsolatos témák foglalkoztatják.
Egyed Emese
Tűnődés
Elfogytatok-e, szenvedélyes szók,
kényes kérdések, elevenbe vágó
felismerések,
elfogytatok-e,
ti kirobbanó, erőteljes képek?
Talán hatott a cselvető igézet,
lankasztotta a lélek rostjait,
homályt hozott vakító ablakokra.
Az ige immár önmagát ragozta,
a felismerés csírában maradt.
Szénpálca rajzol arcot a tükörre.
Anonim sor ajtófélre kötözve.
Jelenfoszlató széllökés a percben,
egymást űző hangok az ismeretlen
otthonosságok vélt terein át.
Csomagolom versemet a felhőbe.
Onnan figyel. Onnan vigyáz reád.
EGYED EMESE (Kolozsvár, 1957) irodalomtörténész, költő. Szülővárosában végzett francia nyelv és irodalom – magyar nyelv és irodalom tanulmányok után középiskolai magyartanárként (Brassai Sámuel Líceum, 1980–1988) és szerkesztőként (Utunk/Helikon folyóirat, 1988–1990), majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyarirodalom-tanáraként dolgozott (1990–2022). Verseket, prózát, irodalom- és színháztörténeti tanulmányokat publikál.
Jenei Gyula
Lassú vers a bizonytalanságról
a vers, amit írnék, nem akarja, hogy megírjam. igazából
azt sem tudom, mit akarok megírni, csak hogy várja
a szerkesztő. jelzem: nem fog menni, mire néhány nappal
meghosszabbítja nekem a leadási határidőt. jólesik, pedig
nyilván másoknak is ezt mondja. én is szerkesztek, ilyen ez.
akkor már hónapok óta nem írok verset. a versírás nem olyan,
mint a biciklizés, hogy nem lehet elfelejteni. el lehet. vagy
nem is tudom. ha kerékpárra ülök, az még megy, legfeljebb
szokni kell kicsit a kormányt, a pedált. idővel viszont romlanak
a fizikai képességeim. egyensúlyérzék, izomerő, esetleg
fájó ízületek. s akkor biciklizni sem tudok. az írás más.
ha sokat kihagyok, nehezebben jönnek, és sutábbak
a mondatok. meg hát miről írjak? lehet, ez a legnehezebb:
választani a témák közül. mert tárgy akad, néha sok is,
s olyankor muszáj dönteni. szóval az a legnehezebb:
a szabadság. mindig saját elhatározásaink csapdáiba kerülünk.
a meghosszabbított határidő terhe alatt, néhány versötlet fölött
ülök éppen, amikor unokaöcsém telefonál. találkozót szervez
szülőhelyemen. ahonnan a család ered. három generációból
leszünk ott: a miénkből, gyerekeinkéből, s elhozzák
a három nővér közül azt, aki él még, a húgot, keresztanyámat.
és a férjét. egyikük a nyolcvanhoz, másikuk a kilencvenhez
közelít. ritkán jönnek haza. öregen mások a kihívások.
az idő, a távolság: egyik szalad, másik növekszik csak.
unokaöcsémmel egyeztetünk, hány órakor, de csak úgy
körülbelül, mert lehet, keresztanyám be akar majd menni
a temetőbe. mondanám, ne, ne akarjon, mert nem tudom,
hogy néz ki anyámék sírja. de azt csak nem kérhetem,
ne látogassa meg a testvére nyughelyét, hiszen búcsúút lesz ez.
ha nem is mondjuk ki, mindnyájan tudjuk. búcsú akkor is,
ha még sokszor megadatik hazalátogatniuk. végtére is
mindig gondolunk valamit, ami az adott pillanatban akkor is
értelmes lehet, ha a jövő rácáfol. biztos leszek benne, hogy
a temetőbe is benéznek, s szinte előre látom keresztanyám
megrovó pillantását, mert elhanyagolt a sír. miért nem
gondozom, mondja majd, szegény anyud meg apud
megérdemelné. mit feleljek? hitről, túlvilágról, a bomló
korpusz közönyéről nem lenne illő beszélni. talán azzal
érvelhetnék, mindenhez változik a viszonyunk. miért pont
a halálhoz, a temetőjáráshoz ne változna? gyerekkoromban
például a szüleim, nagyszüleim és a szomszédok is durván
megszólják a háta mögött, aki öregotthonba teszi a szüleit.
szegényházba, így emlegetik majd. aztán egyre több
szociális otthon épül. én is beadom az egyikbe anyámat.
meggyőzöm magam, úgy lesz jó, ha marad a saját
városában, ismerős arcok között. neki is jobb, mint ha mi,
a család pörlekednénk vele, mint ha ő pörlekedne velünk
beszorítva egy nem elegendő négyzetméteres lakásba.
de ha gyerekkorban azt halljuk, az öregotthon szégyen, vagy
a szülők sírjához járni kötelesség, akkor sem a józan ész, sem
a pszichológus nem szabadít meg a lelkifurdalástól. mindegy.
készülök a találkozásra. jó lesz, mondom magamnak. azért
folyton beúszik az a rosszalló pillantás, ami azt firtatja,
mikor jártam utoljára a temetőben. mikor jártál ott utoljára?
mikor? mit fogok válaszolni, milyen védőbeszédet,
nagymonológot rögtönzök? szinte látom, ahogy keresztanyám
legyint: jól van, jól van. de azért! nem könnyű kiszakadni
a gyerekkor világmagyarázataiból. másnap indulnék
a találkozóra, amikor unokaöcsém rám csörög, mégsem jönnek,
mert amikor az édesanyja ment le a lépcsőn, mondja, elesett.
zúzódások, talán törés is, épp a kórházba tartanak. hirtelen
nagyon sok mindenre gondolok. arra is, hogy akkor
ezt írom meg a szerkesztőnek.
JENEI GYULA (Abádszalók, 1962) József Attila-díjas költő, újságíró, tanár, az Eső folyóirat főszerkesztője.
Graf Dorka
Tagadhatatlan,
egyéjszakásnak jó vagyok.
Akár többször is.
Ez, mondjuk, több a semminél.
Reggel háttal áll nekem,
a nadrágját keresi, csapkod.
Rajtam van, de már nem nevetünk ezen.
Félmeztelenül ablakot nyitok,
bor, izzadság, óvszer.
A vállán a fogam helye,
négy tompa félhold,
lopva vizsgálja csak meg,
inkább felrángat magára egy inget.
A csípőmön az ujjai nyoma.
Semmi szemrehányás, végül is
én kértem, hogy erősebben.
Elhallgatjuk majd, a napfény
nem bírja ezeket.
Kávét főz. A hangja hivatalos.
Minden költőietlen, és sehol a bugyim.
Méltatlan volna négykézláb keresni,
még a végén újrajátszanánk a tegnapiakat.
A konyhában szemben ülünk.
Óvatosan, nehogy egymáshoz érjünk.
A kávé túl híg, a tej lejárt,
ő szagolgatja, én inkább feketén.
Szakértői vagyunk,
hogyan kell a romlottról
tudomást sem venni.
Éjszaka a hajamnál fogva
húzott magához.
Most egyesével szedegeti
a hajszálaim, két ujjal,
szőke bizonyítékok.
Múzsának meg csapnivaló vagyok.
Múzsa az, akit nem sikerült megdugni,
ezért van idő és tér elképzelni.
Aki nem iszik nála többet,
nem káromkodik, ha elmegy.
Aki jó az ágyban, az nem vers.
A múzsa mindig hiányzik, azt hiszem,
én mindig túlságosan itt vagyok,
a combom reggelre belilul.
Gyors zuhany, túl sok részlet,
amit nem lehet szépen elhazudni.
Csúszós lepedő, duzzadt száj,
fájó vizelés, köröm alatt maradt bőr,
hajgumi a párna alatt.
Hónapokkal később szembejön az utcán.
Mellette barna lány, nem magyarul beszél,
alig hallom, vaníliaillata van,
tiszta kabátjában, gondosan fésülten
fogja a kezét, mintha kötelező lenne.
Ez lenne a rend, amihez nincs közöm.
A nő mond valamit,
közelebb húzza magához.
Hibátlanul néz át rajtam,
mint aki sohasem látott négykézláb
az ágya mellett, de a válla megfeszül,
ahol megharaptam.
Kis elégtétel, kis kielégülés.
Persze, én sem köszönök.
Megtanultam, mit jelent
ihletnek lenni:
nem írnak rólam verset, de
ha meglátnak, egy jó hazugságért
azonnal elfelejtenek.
GRAF DORKA(Budapest, 1989) író, esztéta. Az ELTE BTK esztétika szakos képzése után összehasonlító irodalomtudomány mesterszakot végzett, a doktori program keretein belül pedig a hatalom és a nők kapcsolatát vizsgálta a kortárs disztópiákban, különös tekintettel Margaret Atwood munkásságára. 2012 óta publikál több műfajban, szövegei, kritikái jelentek meg az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, az Alföldben, illetve sok más irodalmi folyóiratban és online platformokon. Első regénye, a Puncs 2019-ben jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában, majd első, fiataloknak szánt regénye, a Nincs idő a Manó Könyveknél. 2024-ben elnyerte a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat, majd a Kassák Lajos Irodalmi Díjat készülő regényéért, az Angyalföldért. Verseket jó ideje ír, az Irodalmi Jelenen kezdte publikálni őket nemrégiben.
Petőcz András
azt mondod — inspiráció
bárkinek (is)
azt mondod: inspiráció, idegen
szó, alighogy értem, nem tudok
vele mit kezdeni, nem tudom, és
nem is akarom azt válaszolni er-
re, hogy most akkor hagyjál már,
de komolyan, hagyjál már békén,
és beszéljünk komoly, komolyabb
dolgokról, ha már így, együtt, ahh,
ahogy annyira régen nem, tudod,
ahogy annyira régen már sehogy.
én úgyis csak arról beszélek, hogy
az apám, már évek óta csak az jut
eszembe, hogy az apám, és ez itt
ihlet, sugallat, inspiráció, nem is
tudom, inkább csak szomorúság,
ahogy írom a verset arról, amiről
nem lehet, hogy inspirál valami,
az apám halála például, ez is azt
mondja nekem, hogy csak erről,
és mindenképpen beszélni fogok
majd másfajta inspirációról, ami
szebb, felemelőbb, szerelem, és
szépség, valamint távlatok, majd
beszélek ilyesmiről is, egyszer, ha
már nem az apám, ha már nem az
ő halála az, ami bennem, ami most
még mindig megemészthetetlenül
bennem, mert nem lehet, nem vagy
ok(!) képes feldolgozni, hogy nincs,
nincsen apám, ez az én inspirációm.
PETŐCZ ANDRÁS (Budapest. 1959) Magyarország Babérkoszorúja, József Attila-, Kassák Lajos-, Graves-, Arany János- és Márai Sándor-díjas költő, író, szerkesztő. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Szépírói Tagozatának elnöke. Legutóbbi kötete: Magad vagy (versek, 2026).
Lőnhárt Melinda
távol
távol kerül most minden külső
zaj és belső gond – de vajon hol
van az az én, aki most arra
gondol, hogy távol kerül?
távolodom vagy közeledem?
ez általában egyszerre történik,
olyan ez, mint a nappal meg az
éjszaka tánca: mint az évszakok
libikókája: beszippant, kienged,
most éppen a tél, most éppen a
tavasz: beszippant, kienged, most
éppen a tavasz, most éppen a nyár lehel
életkedvet lüktető ereinkbe: nem sietek:
maradj még, így szólok tükörképemhez,
nézd, mint a tulipánszirmok
bársonya, olyan a nyugalom, ellazítja a
test ezüst ladikját, minél messzebb
kerül az egyik parttól, annál közelebb
jön majd a másik,
látod, a szívem, milyen
fehér, hallod, milyen tökéletes
hullámokban zenél bennem is az élet?
LŐNHÁRT MELINDA (Kolozsvár, 1975) költő, magyartanár, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának végzős mesterszakos hallgatója klinikai pszichológia: felmérés és beavatkozás szakon. Legutóbbi kötete: Hűségriadó (versek, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2025).
Szabó Palócz Attila
A menekvés útján
álomhatárokat húztak a tenger fodrai közé,
ahol immár bójákkal jelölték meg az őrbódékat,
amelyeken ülve szorgos sirályok végzik az útlevél-ellenőrzést…
ha jó pofát vágunk hozzájuk, és a fényképünkre is hasonlítunk,
talán átúszhatunk még a kijelölt vonalak alatt…
a hátunk mögött zsibongó hullámokat szelídít a sziklapart,
a dagály meg fröcskölve keresi a menekvés útját,
ahogy visszaköszön arcunkon csordulva vérig,
mihelyt a lidércnyomás rögvalósággá testesülve
azt a fél mondatot rágja még mindig újra meg újra,
fáradhatatlanul csócsálva, mint erdei vadak a nyers húst,
hogy nem élhetek háború nélkül…
nem élhetek háború nélkül,
mert bennem mindig háborog valami
– hol a tűréskényszer, hol a megalkuvás,
hol a nemtörődömség, hol a csiszolatlanság,
hol meg talán valami megfoghatatlan oximoron,
beválthatatlan ígéret, beteljesületlen fogadalom,
keresetlen kioktatás, hamiskártyás prófécia
ezen az elmismásolt, elkorcsosult porondon –,
s amikor a lőtér szaga is a tájainkon csámborog,
keressük tán a menekvés útját,
de csak a dagály csapódik mellénk útitársként a parti sziklákon,
amiket napnyugtára megmásztunk ugyan,
de pirkadatra ismét újabb és újabb
álomhatárokkal tagozódnak…
– Nálunk járt tegnap a Sors – jegyzi meg a bölcs öreg
(akárha valamely krisnás képeskönyvből lépett volna elő)
–, jaj, de nagyon bevacsorált…
…volt, akitől azt kérdezték, mi volt számára a legszebb Dániában,
és hosszan merengve fogalmazta meg válaszát,
volt, aki csak bukdácsolt a bánáti sárban,
arccal a patakba,
gesztenyetermő folyóparton,
lábadozhat bár…
és voltak aztán más kérdések is – holmiféle
zsibbasztó jelenés –, amelyekre választ kerestünk talán,
de jobb lett volna fel sem tenni már…
volt, aki makacsul fosztogatta a válaszok fáját,
amelyről nem lett volna szabad ennie,
s volt, aki a kérdésbe kódolta a saját romantikáját…
vérző sarkával karcolta lepedőjébe a rímeket,
hullámzó napraforgótáblák partján leste a csontosodó fodrokat…
A lúdvérc vacsorája!
…volt, akitől azt kérdezték, akarja-e,
bírja-e, kívánja-e még a lidércnyomás mámorát,
s volt, akiben nyomot sem hagyott a töprengés záloga;
kicsorbult szavakkal ontotta tovább a verejtéket, a vért,
s őszbe dermedt halántékkal szegte meg a mismásolás kenyerét…
szamárkóró és tűztövis
őszbe dermedt halántékkal szegtük meg az adott szavakat,
mintha a nap barnította volna ránk ezt a lelki felesleget
a hősiség oltárán, ahol végre a szemedbe nézhetek
a monitor biztonságot adó rejtekében,
hogy észre se vehesd, mélységesen
– akár ismeretlenül is –,
s úgy pillanthass vissza rám,
hogy közben nem is tudsz arról,
hogy épp engem nézel itt kinagyítva,
hogy épp téged nézlek,
vissza csak
– viszonzom a pillantásod –,
s megálmodom, hogy az a mosoly is pont nekem szól,
bár ehhez kissé fölényes talán,
vagy akár leereszkedő,
mindegy is lévén, egyre megy csupán,
hisz így leszünk a kicsinység vitézeivé,
úgy törpülve még hosszan a mámorban,
mint a feledés az épp lángoló tájban
tűzvész idején…
s az a gubbasztáskerülő hunyorítás is oly intim,
intimebb tán, mint a magány,
csere a diskurzusok polcán,
az elárvult tündöklésben,
a szélsőségek láncolatán túl…
mintha abban a pillantásban, abban a megörökített
szemöldökráncolásodban is benne lenne,
bele volna kódolva, hogy nem élhetek háború nélkül,
s a megvetés érte…
nem élhetek háború nélkül
a szélsőségek láncolatán túl, a tükröknek mezején
oly vakító a mindenség,
hogy az eltévedt hullám már nem talál magának kiutat,
s immár nem talál magának sziklát sem, amin megtörhetne,
csak elcsatangol a bezártságba – legyen az bár
kalitka vagy ketrec,
akvárium vagy terrárium,
szamárkóró vagy tűztövis –, körtánc a cellám körül,
légkalapács a vénám falán,
zsilipeljünk csak gyorsan, sebtében és sután,
ameddig még megtehetjük ebben a rengetegben,
Ábel, egykomám,
jól mézelő virágok vagyunk, de termésünkben ciánt hordozunk,
bár még ezzel együtt is kedvelt díszcserjék lehetünk,
s úgy jövünk most ripityomra – szilánkosan,
lábszártörés idején –, mint kutyára dér; sorakozva…
konyhakertek gladiátorai hívnak tetemre élőt és emlékezőt,
morajlik a kolosszeum népe
a vérszagnak immár a nyomába érve…
szamárkóró és tűztövis
…mert nem élhetek háború nélkül.
Mert van, ami kiméretetett és kiszabatott.
Méretre pontosan – kérem alássan!
Jussunknak nyomában poroszkálunk a megkeseredés sivatagában,
a lidércnyomás mámorában,
immár a tenger fodrai közé húzott álomhatárokon túl,
s kiszáradt mederben evickélünk lázasan tova
a menekvés útján,
mintha a Sors díszvacsorájára szólna a meghívónk
– amit talán meg sem kaptunk,
vélhetően nem is nekünk címeztek –,
a válaszok oázisába,
így hát abban sem lehetünk majd teljesen biztosak,
hogy szabadon ehetünk is belőle…
szamárkóró és tűztövis
De ha alaposan megrázzuk a válaszok fáját,
remélhetjük talán, hogy jó cefre lesz belőle…
SZABÓ PALÓCZ ATTILA (Zenta, 1971) Budapesten élő író, költő, műfordító, publicista, szerkesztő, diplomás színművész, az újvidéki Művészeti Akadémián szerzett oklevelet. Legutóbbi kötete: Utazások apósommal (regény, Budapest, 2023).
Kántás Balázs
Költőietlenségek a költészetről
A költők éjszakája
Hegedűs Jánosnak
Nézz fel, és látod: repedezik
a fejünk felett a felhőplafon,
átsüt rajta az a tébolyodott gázgömb.
Leszegett fejjel, hunyorogva járunk
a fényben, szemünk a semmibe néz
a napszemüveg jótékony homálya mögött.
Penészes szavaink a nők
jobb szívkamráján be, bal pitvarán ki,
mintha le se jegyeztünk volna semmit.
A zsebünkben pár rozsdás érmével,
a zakónkba ivódott kocsmaszaggal
rójuk a bérházak közti egérjáratokat,
hajszolva valami tollunk végére valót,
valami nyomdafestéket még megtűrő,
költőinek hazudott disznóságot.
Órákon keresztül járunk üresben,
míg aztán elsötétül a város,
éberebbek leszünk mi is,
bátorságot hoz az este,
falkába verődünk, és miután meghallgattuk
egymás aktuális, versnek álcázott
egomániáit, mindezt persze
a konszolidáció köntösébe bújtatott
irodalmi rendezvény keretében,
mint valamiféle leszázalékolt
Artúr király posztmodern ködlovagjai,
ott, a műanyag kerekasztal körül
megvívjuk végre világraszóló párbajainkat
a nyelvvel, egymással, az agyhasadással,
néhány olcsó sörrel telt Szent Grál
katartikus megtalálása után pár percre
végre mindenki boldog és önazonos.
Régen elütötte már az óra az éjfélt,
mikor kisszerű Faust-alteregókként
örömmel eladjuk a lelkünk’ még egy pohárkáért,
esetleg tünékeny nők taktilis kegyeiért,
aztán lassan, észrevétlenül
fordul egyet ez a mocskos golyó,
minket is kiokád magából a kocsma,
ki a fényre, könyörtelenül, mi pedig lépkedünk,
bűneinket mindig a nyelvre hárító szélhámosok vert hada,
ki-ki megtér a maga papír- és dohányszagú
odújába, hogy azután valami őrült ördögkéz
visszacsévélje az egész felvételt,
végtelenítve újraperegjen a félhomályos,
fekete-fehér filmtekercs.
KÁNTÁS BALÁZS (Budapest, 1987) József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, muzeológus-könyvtáros-levéltáros. Irodalomtudományi, történettudományi és hadtudományi PhD-fokozatok birtokosa, sokoldalú társadalomtudós. Legutóbbi verseskötet-trilógiája: Árnyék/háború, Kém/költészet, Rend/teremtés, (2026).
Sütő Csaba András
kóda holnapig
az enyhe szél szabadon jön át a vámon könnyeivel
rázza egyszeri galériába hajtogatja a fákat sózza
a feltört járdát a füveket a csenevész bokrokat
elönti a kaszapenge félbemaradt ellipszisét
ezüstbe rogy a holdon gellert kapó lepattant kazánfény
tartalékaink fogyóban mulasztásunk mérhetetlen
röhögcsélve álszent pofával sápítozva
pocsékoltuk az előző évszázadokat
szeresd hát hazádul kerted virágod otthonod
felettünk amióta eszemet csak tudom
kétszárnyú alkatrészekben vonaglik az ég
a szép halálból is vizsgázni kell
ha már törvényre emeltétek a pusztítást
ezúttal talán fizessetek ti esztelen nyavalyások
sorokat húzott tavasszal a kertben
vizet öntött a nyár látható felületeire
ősszel napközt nézegette sötéttel
hallgatta a kukoricaszárak roszogását
lángoltak pufogtak parázslottak morogtak
a felgyújtott mert betiltott levélgúlák
előttük ültek az emberek faragott nyársakkal
nyálukat nyelve kicsi kenyér kicsi szalonnával
a lassan kezükhöz szelídülő tűzzel csendesen
mosolyogtak a közös mennybolt alatt térden vagy ülve
a bivalyszemű estében itt és most és mindörökké
válogatatlan fényekkel nyűtt kopott ruházattal
és a képzelet helyére lassan szivárgott
a napon-száradt hasonlatokkal a feltüzelt avarból
az újból a szemétre vettetett barbár fogadalmak nyomában
a parázsló a zsírral sercegő kenyérre csorgatott valóság
SÜTŐ CSABA ANDRÁS (Győr, 1979) költő, kritikus, irodalomtörténész. Kutatásait a kortárs magyar nyelvű költészet területén végzi, Tőzsér Árpád, Oravecz Imre, Térey János és Tolnai Ottó költészetével foglalkozik. A Fiatal Írók Szövetsége senior tagja, a Magyar Írószövetség választmányi tagja, a Magyar Líraelméleti és Líratörténeti Kutatócsoport tagja. A Hermaion Irodalmi Társaság alapító elnöke, jelenleg alelnöke. Az Ambroozia folyóirat alapító szerkesztője, felelős szerkesztője. Legutóbbi könyve: utak éjjel utcák délután vizek napfényben füst hajnalban (versek, Napkút Kiadó, 2025).
Száva Csanád
(mintákat rajzoltak a nyomok)
egyszer kószáló kedvemben
kváron a kányafőtől ahogy jöttem
a hányinger és az eminescu között
egy sláger a ’90-es évekből
rám kiált: hey
egy mokány alak kiabál
hogy hai hai hai
le egészen a sétatérig
csak úgy hullottak szanaszét
mint piros sárgás és élénkzöld falevelek
– elvesző metaforák –
a keszekusza ötletek – hullongtak
szét mint életem egy-egy napja
valami kiforralható történet egy-egy lapra
mint valaminek mozgásba tett magja
hullongtak az örökös fekete égbe
és én még úgy sem emlékeztem rájuk
mint rémálomra
viszont leírtam s azóta ott áll fehéren a fekete:
ami a hullott dolgokból rám ragadt
s ott mint egy koccanás megfagyott
és mintákat rajzoltak a nyomok
SZÁVA CSANÁD (Csíkszereda, 1979) író, költő, műfordító. A BBTE-n filozófiát hallgatott, majd 2014-ben PhD-t szerzett ugyanott. Versei, prózái, műfordításai megjelentek egyebek mellett a KULTeren, a Kortársban, a Helikonban, a Bárkában, a Látóban. Verssel és műfordítással több irodalmi fesztiválon, rendezvénysorozaton vett részt (Atelierele FILIT, Poezia e la Bistrița, Dialog Poetic, Csíkszeredai Könyvvásár, Kolozsvári Könyvhét, Marosvásárhelyi Könyvvásár). Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Napsugár munkatársa. Kolozsváron él. Kötetei: Nyomhatározó (2017), Pixelekre hull (Prágai Tamás-díj, 2020), Kevin és a bűvös malom (2022).
Berka Attila
I
The only thing that’s real
(Nine Inch Nails)
Kezdetnek valami.
Valami legyen. Legyen valami.
Kell valami. Valami kell.
Kell, hogy legyen valami.
De nem ám úgy,
hogy csak legyen végre valami,
hogy valami legyen már végre,
hogy bármi, akármi, ki tudja, mi,
csak legyen,
valami ilyen-olyan, féle-fajta,
úgy ránézésre, színre-szagra,
hogy innen nézve, onnan számolva,
vagy úgy éppenséggel, nagyjából, körülbelül,
esetleg megengedve, félrenézve,
hogy az összes lehetőséget figyelembe véve.
Hát nem.
Egyáltalán nem,
semmiképpen sem,
sehogyan sem,
egyetlen árva pillanatig sem,
sohasem.
A tartós bizonytalanság ugyanis beleszuszakolja, belerágja magát a húsba, ellehetetlenít és halálra kínoz, nincs idő a kísérletezésre, nem érünk rá, minden elvesztegetett pillanattal nő a káosz, a fájdalom, és sikollyá, néma és végtelen sikollyá válunk.
Ezért tehát egyértelműen,
konkrétan az a bizonyos,
az a semmi mással össze nem hasonlítható,
össze nem téveszthető,
semmi mással nem helyettesíthető, pótolhatatlan,
a fölösleges jelzőktől, határozóktól mentes,
már messziről tökéletesen kivehető,
jól látható, azonnal felismerhető,
kétségtelen, napnál világosabb,
a legegyszerűbb és legbonyolultabb,
sallangmentes, hordaléktalan,
mégis mindent magába foglaló,
tiszta és szép és igaz,
se több, se kevesebb,
vagyis maga az, ami,
úgy, ahogy van,
a saját, önmaga tényében és létében,
önazonosságában megnyilvánulva
az,
ami legyen,
ami kell,
míg virág a virág s világ a világ.
Vagy valami ilyesmi.
BERKA ATTILA (Budapest, 1976) író, szerkesztő, Irodalmi Jelen-díjas. Legutóbbi kötete: Mikor van most? (Parnasszus, 2026).
Pál Dániel Levente
(a házmesternéni esti imája)
én istenem, jó istenem
lecsukódik már a szemem,
de a tiéd nyitva, atyám,
amíg alszom, vigyázz reám.
vigyázz minden itt lakóra,
legyen füled minden szóra,
öreg vagyok, el sem hiszem,
elgyengültem, te vagy nekem.
téged hívlak, mikor baj van,
gyülekeznek a szomszédban,
legyen bennem nagy alázat,
meg se halljam, ha gyaláznak.
tudod, hogy én nem jelentem,
csak fölírom, ki hisz, ki nem,
hisz manapság nehéz bízni,
bárki lehet köztük spicli.
későre jár már az óra,
engedj engem nyugovóra,
lecsukódik már a szemem,
én istenem, jó istenem.
PÁL DÁNIEL LEVENTE (Budapest, 1982) költő, prózaíró, műfordító, szerkesztő. Számos irodalmi, művészeti és szakmai elismerésben részesült Magyarországon és külföldön egyaránt. Háromnyelvű szerző, magyarul, angolul és portugálul egyaránt alkot. Eddig harmincnál több könyve jelent meg, közel száz bemutatója volt, műveit harminc nyelvre fordították le. Legutóbbi magyar nyelvű kötete: A budai anyák kelet felé indultak el (2024); angol nyelvű kötete: Butterfly, Stone, Knife (2026).
